A múltkor ott hagytuk el hőseinket, ahogyan megérkeztek Salzburg mellé egy szép szombati napon. Kicsit körülnéztek a faluban, majd nyugovóra tértek.
Vasárnap nem megyünk Salzburgba, hátha zárva vannak a látványosságok, menjünk inkább a jégbarlangba. Eisriesenwelt, Werfen mellett, a világ legnagyobb jégbarlangja (erről tudott valaki?).
A jégbarlang úgy jön létre, hogy egy barlangban iszonyat hideg levegő van, és a falakon beszivárgó, csöpögő víz megfagy a 0 fok körüli hőmérsékletben. Télen nyitva hagyják a bejáratot (Ausztria, 1700 méter, nem kell félni, hogy megolvad a jég :-), nyáron viszont mindig zárva van. A barlang ajtajában egyébként kellemes 100 kilométeres szél süvített – természetesen nulla fokos levegőből.
A likat egyébként 1870 körül fedezték fel, valaki bement a barlangba, és csak azt érezte, hogy mindenhol jég van. Elkezdett felfelé mászni a megfagyott jégfolyón egy bányászlámpával, meg egy csákánnyal. Empatikus olvasók előnyben.
Hát, nem volt szívbajos ember, ugyanis a körülötte levő világból lényegében semmit sem láthatott. A jégen finoman szólva nem volt egyszerű a feljutás, pár tíz méter után tett egy keresztet egy sziklára, majd visszafordult. A mai napig is ugyanolyan bányászlámpával világítanak egyébként a turisták, úgyhogy valami fogalmunk volt arról, milyen lehet a csúszós jég tetején mászkálni egy teljesen sötét barlangban, ahol a lámpa fénye kb. 8–10 méteres távolságra tud elhatolni. Csoda, hogy a felfedező egyáltalán visszatalált a kiindulási pontra.
Aztán lassan feltérképezték az egész barlangot, 1920 óta pedig már mutogatják a turistáknak. Régen a teljes túra hat órát tartott, ugyanis ahol ma libegő visz fel, ott is gyalog kellett felmászni. A következő képen látható a csaknem ötszáz (!!) méteres szintkülönbség, amivel a bátor elődöknek meg kellett küzdeniük – és ez még mindig csak két közbülső pont a barlang és a Werfenből odavezető közút közt.
Mi már lefelé megyünk, a képen látható
(az oszlop melletti tisztás bal felső sarkában :-D) a tizenkét személyes,
szembe jövő kabin. Fölötte a „dugába dőlt kunyhó”-szerű maszat a lenti indítóállomás
Behatoltunk, fényképezni nem volt szabad, de a net csodákra képes. Alant az elefánt képe, sajnos mostanra leolvadt az ormánya, ugyanis a barlang alakzatai évről-évre változnak. Az elefánt a másik oldalról most éppen jegesmedve alakú, tavaly pedig még orgonasípnak hívták a formát. A tavalyi sípok ma a medve vizes, lelógó bundáját alkotják.
A barlangban található egy 52 méter átmérőjű jéglabda (abba egymásra állítva beleférne majdnem két tízemeletes a kaposvári Csomóponttól), ennek a megmászásához 150 lépcsőfokot vájt a jégbe még a század elején egy bátor barlangász. Ne feledjük, egy bányászlámpa, meg egy csákány, meg egy ki tudja mekkora gömb alakú jégtömb. Azért nekiment.
Drain: ott volt Hümér is, az Edda istene, amely két egymásba nőtt cseppkő, illetve „jégkő”.
Mire megmásztuk az 1400 lépcsőfokot – tessék otthon kipróbálni! :-) – a lábunk úgy remegett, mint a kutyáké szokott. Aztán letámolyogtunk az autóhoz, tűz haza, uszoda a szálló aljában, finom vacsora hozott anyagból, majd finom aluszka. Ja, megálltunk Bischofshofenben, hogy a Billaban, a Lidlben vagy a Penny Marketben vegyünk valami kaját. Természetesen mindhárom zárva volt egész vasárnap. Ausztriában van szakszervezet. Szerintem.
Na, hétfőn irány Salzburg. Igaz, hogy 80 kilométer, de ha oda nem megyünk el, akkor sehova.
muhaha…
Leparkoltunk az óváros egyik földalatti parkolóházában, majd kisétáltunk a felszínre. Először egy kis tér fogadott, szép szökőkút, meg valami neoklasszikus palota, amely most állami hivatal. Továbbmenve keresztülmentünk egy apró érseki palota jellegtelen udvarán, majd megérkeztünk a főutcára. Mozart szülőháza, lakóháza a környéken, illetve a katedrális, amelynek magyar karnagya van, és nagyon szívélyes a magyar vendégekkel, de sajnos vele nem sikerült összefutni (nahát!). A katedrális egyébként a kaposvári Nagyboldogasszony templom szintjén mozog, talán nem annyira szép, mint a miénk :-o. A várost átszelő Salzach keskeny, koszos, a rajta átívelő hidak a korai ipari forradalom termékeit idézik, puszta szegecselt vas. A folyó két oldalán a házsorok impozánsak. A látnivaló ezzel kifújt – kivéve a Mirabell kastélyt. És minden fenti mondatot tessék szó szerint venni. Salzburg ugyan 146 000 fős város, de látnivalója lényegében nincs. Aki nem hiszi, klikkeljen: http://www2.salzburg.info/sehenswertes.html itt összeszedtek egy csomó dolgot. Ez bizony elég sovány, nem hiszem, hogy kolostorokat és múzeumokat szeretnénk tömegével látni. Persze, biztos szép dolgok ezek, de a hatodik kolostor és a hetedik múzeum már elég, ráadásul a bennük felhalmozott műkincsek…
De azért szolgáltassunk igazságot: a város nagyon szép, tiszta, minden épület olyan, mintha legföljebb tíz éve épült volna, szóval magyar szemnek hihetetlen, hogy ilyen van. És igen jók a könyvesboltjaik, nem drágák a könyvek.
A fenti kép a helyi Váci utca részlete. Az évszázados házak vadiújnak tűnnek, és a boltokat kötelezték, hogy illeszkedjenek az utcaképbe. Azok között, akik első pillantásra észrevették a Mekdonálcot, értékes nyereményeket sorsolunk ki. Kicsit lejjebb egy kínai étterem cégére (CHINA felirat fehér betűkkel).
A kaja is jó volt, nem drága, bár sajnos egy idő után az ember csapdába esik. Két nap után már elkezdtünk euróban számolni, és az egyes boltok árait egymáshoz viszonyítani. „Hú, itt olcsóbb az almáspite”, persze, még így is 700 forintba került egy… Igaz, azt hiszem, hogy nászúton – meg talán egyébként sem – nem érdemes forintozgatni. Ha egyszer valami 4 euro, akkor 4 euro és kész, ha a fejem tetejére állok, akkor sem kapom meg kevesebbért.
Szóval kicsit álmos város volt Sóvár, de legalább szép. Érdekes, hogy amint kimozdulunk Magyarországról (elég Pozsonyba vagy Prágába menni), kiderül, hogy igenis lehet felújítani egész városnegyedeket, lehet olyan utcaképet varázsolni, hogy az ne tegye tönkre az évszázados eredetit, tisztán lehet tartani az utcákat, nem feltétlenül jelent problémát a kutyaszar.