„…a kabaré az nagyszerű dolog / jobb, mint a nevetés nincs is talán, amíg a Föld forog…”
Ez volt a szignálja még gyermekkoromban a Rádiókabarénak. Mintha tegnap lett volna, hogy a Sokol rádió mellé hasalva előre hergeltem magam, hogy milyen pompásan fogok mulatni (annak ellenére, hogy a felét se értettem az elhangzottaknak). A nagy-nagy nevek, mint Hofi, Brachfeld Siegfried, Major Tamás mellett akkor én még Sas Józsit is imádtam, mi több, fogékony tízévesként kívülről megtanultam a kis nótáit („frottííír frottííír, törülőőő, törülőőő, akispárnadunnacihamega finomlengyelterittőőő….”) sőt, akkoriban az iskolai Ki-Mit-Tud-ok szinte kötelező eleme volt valamely kabaréjelenet remake-je, tizenkét éves Markos-Nádasok ízetlenkedtek a tornateremben, de a tanulóifjúságnak tetszett.
Kamaszként már fanyalogtam Bach Szilvián és Éles Istvánon, az olcsó poénokon, a rendszerváltás után nem tűnt már nagy kunsztnak a döglött oroszlánt rugdalni (és emlékezzünk csak, Hofi akkor is jó ízléssel tapintott rá az aktuális társadalmi anomáliákra).
Aztán egy darabig már nem is hallgattam a kabarét, megcsömörlöttem a Torgyán-paródiáktól és az Ayala-Brindisi csasztuskáktól. És akkor, végre, akkor jött a rendszerváltás utáni első Humorfesztivál, nem titkoltan vérfrissítés céljából, és színre lépett végre az új generáció. A Holló színház kilépett az egyetemi klubok rétegközönsége után a széles tömegek elé és Litkai Gergely megismertetett minket a stand up comedyvel (bár, jegyzem meg halkan, akkor Hofi mit csinált?) és BagiNacsa és Kőhalmi és TraBarna…
A témák is frissítően újak lettek, az anyósviccek és a „deciki a feleségem” meg a jelentőségüket vesztett politikai tréfák helyett a mindennapok visszásságai, bulvár, közéleti szereplők, mindennapi történések kerültek terítékre.
Aztán jöttek szépen a Humorfesztiválok és az első generáció ma már szerkesztőként és zsűriként dolgozik és a Rádiókabaré újra izgalmas és színvonalas. Bár…
Van ugye az a jelenség, mikor az ember otthon tesz-vesz, hallgatja a kabarét, néha elmosolyodik, egyszer-egyszer hangosan felkuncog, összességében derűs lélekkel konstatálja, hogy igen, ez vicces, ez jó, de könyörgöm, mért röhög üvöltve az a sok hülye a rádióban, annyira azér nem… vagy igen?
Nu, a héten rájöttem. Gyepi, szerteágazó kapcsolatait mozgósítva elvitt engem Rádiókabaré felvételre, feltöltődés céljából. El kell mondanom, hogy az esemény teljesen manipuláció-mentes, nincsenek hergelő emberek, kötelező tapsra bíztató táblák, abszolút minimál az egész. Színpad, négy mikrofon, és az előadók. A műsorvezető (ez esetben Kőhalmi Zoltán) a felvétel előtt viccesen elmondja a tudnivalókat, kicsit hangulatba hozza a közönséget, aztán nosza.
És röhögtem. Üvöltve röhögtem, mint a többi hülye, azokon a poénokon, amelyeken otthon legfeljebb elmosolyodtam volna, mert egyrészt a szereplők nagyon odateszik magukat, ami a rádióban ugye nem látszik, másrészt mert a tömeg hangulata magával ragad. (Különösen két aranyos idős hölgy előttem, akik gurultak a kacagástól, akár volt rá ok, akár nem).
Mindamellett van még súlyos hiányosság, amit nem sikerült orvosolni, bár gondolom részint e célból hirdették meg tavaly nyáron az első szkeccs-író pályázatot. Először is, maguk az írások nem igazán jók. Az előadók nagyon-nagyon igyekeznek, és úgy hatvan százalékban nekik köszönhető a jelenet sikere, de ha csak úgy olvasnám, hát legörbülne a szám. És ha igazán jó az írás, akkor sincs vége. Valahogy elfelejtették az írók, hogy létezik olyan, hogy slusszpoén. Hogy fel kellene építeni azt a dolgot, nem csak úgy abbahagyni. Ha van is csattanó, az rendszerint nagyon gyenge és erőltetett.
Gyengébb stand-up előadóknál ezt a „köszönömszépen” és suta meghajlás helyettesíti, mert igenis vannak azért gyenge standuposok is (tényleg, erre van magyar kifejezés?) akiken inkább udvariasságból röhög az ember.
A másik gyenge pont a zenés számok színvonala. Bruti művész úr például, aki jó ötleteket valósít meg olyan színvonalon, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy egy kávészünetben kente oda a művet tíz perc alatt. Élőben hallgatva azon kaptam magam, hogy gondolatban igazítom ki a szótagszámot és a prozódiát, ami azért nem akkora kunszt. A Három Kismalac igazán szellemes volt, csak valahogy elgondolkodtam azon, hogy egy harminc másodperces, gitárkísérettel előadott szóvicchez mért kellenek hárman? Pozitív ellenpélda Maksa Zoltán, aki háttérszereplőként tűnt fel saját jelenetében egy szintetizátorral és egyszerűen fenomenális volt, pedig csak a párbeszédek alatt dünnyögött, de azon tényleg behugyoztunk. A szereplők is.
Valamint halálosan unom a Stohlbucis poénokat, kezd már olyan lenni mint anno a Torgyán-paródia.
Most persze mondhatjátok, hogy jóvan, Kelta, akkor írjál jobbat. Oké. Ünnepélyesen megfogadom, hogy írok jobbat. Remélem lesz még pályázat, de ha mégsem, akkor Gyepi szerteágazó kapcsolatait mozgósítva majd… ;)
Addig is, most szombaton, február 5-én hangoljatok a Kossuthra, délután 1-kor! Ha jól figyeltek, hallhatjátok, ahogy Gyepivel nyerítünk…
http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-02-05
