1946-2006

Mivel nyáron kicsit sűrű volt a program, sajnos csak most értem oda, hogy megemlékezést írjak egy kiváló zenész halálára. Éppen hatvan évesen, éppen két hónapja hunyt el Roger Keith Barrett, vagy ahogyan -- reméljük -- mindenki ismeri: Syd Barrett.

Valószínűleg kevesen tudják, hogy a Pink Floyd mennyit köszönhet Barrettnek. Pedig a nagy útra ő indította el a rockzene
egyik legnagyobb csapatát.

Amikor Syd csatlakozott a csapathoz, az éppen a Teáskészlet nevet viselte (tejóég). Amennyiben a név nem lett volna önmagában is égés: az egyik koncerten kiderült, hogy egy másik meghívott zenekar is ezt a nevet viseli. Syd ekkor kézbe vette az ügyet és kitalált egy nevet a zenekarnak [amely előtte már a Meggadeaths nevet is viselte -- kicsi a rock világa... :-)]. Bár különböző elképzelések vannak, hogy mi a túrót is jelent az a Pink Floyd, a "semmi értelme"-től a pink fluid eltorzításáig, valójában két zenész nevéből lett összerakva: Pink Anderson és Floyd Council. Először egyébként Syd a Pink Floyd Sound nevet adta a bandának, aztán -- talán a hosszúság miatt -- lemetszették az utolsó szót.

Miután a név megvolt,

Syd kiemelte a bandát az addigi lokális ismertségből, ugyanis megírta az Arnold Layne című számot, amely Angliában úgy tudott a 20. helyre felkúszni a slágerlistán, hogy csak kislemez készült belőle, és a szövege egy tolvaj transzvesztita kalandjairól szól -- tehát a BBC nem játszotta. Ezzel a dallal minden nehézség ellenére Syd biztosította az EMI szerződését a csapatnak, és a mammutcéggel való kontraktussal egyben megtették az első lépést a világhír felé.

Persze hozzá kell, hogy tegyük azt is, hogy ez a Pink Floyd nem az a PF, amit most ismerünk, ahogyan a szám témája is mutatja. És, bár a PF a pszichedelikus rock elismert zenekara volt abban az időben, mégis azt kell mondanunk: Barrett nélkül ma valószínűleg néhány száz őrült tudna róla, hogy létezett valaha egy ilyen zenekar. Hogy miért?

Noha Barrett pszichedelikus zenéit egy amúgy is ilyen karakterű zenekar számára írta, az őt megelőző Floyd nem volt az igazi. Az Arnold Layne volt az első szám a top 20-ban, a See Emily Play, melyet szintén Barrett írt, már a 6. helyig emelkedett. A banda aztán stúdióba vonult, és elkészítette az első albumot, a Piper at the Gates of Dawn című mesterművet, mely Angliában az albumok listáján a hatodik helyre volt jó. A minőségi zene és a szenny érdekes találkozása volt, hogy a Beatless éppen a szomszédban rögzítette a Bors őrmestert, miközben a PF dolgozott a lemezen. Ja, mielőtt elfelejtenénk: a Piper at the Gates of Dawn tizenegy számából tízet Barrett írt...

Aztán jött az összeomlás.

A sikert Barrett nem tudta elviselni, jobban mondva a rengeteg meghívást, az állandó koncerteket, a készenlétet, hogy kötelezettségeik vannak, és inkább az LSD-be menekült. Mivel a koncerteken természetesen képtelen volt játszani, csak lődörgött a színpadon, vagy egyszerűen kijelentette, hogy nem gitározik, miközben fent állt a többiekkel a deszkákon, a banda úgy döntött, hogy meghívja a zenekarba helyettesítésként David Gilmourt, aki kiválóan látta el Syd zenekari feladatait: énekelt és gitározott, míg Barrett ide-oda mászkált a színpadon. A nyílt szakítás az egyre fáradtabb zenésztársakkal akkor jött el, amikor egy koncertre menve, a kisbuszban úgy döntöttek, hogy nem viszik magukkal Sydet. A Saucerful of Secrets-en már csak egy Syd-dal hallható, és néhány szám erejéig beszállt zenélni az egykori frontember, de 1968 márciusban, mindössze fél évvel a Piper... megjelenése után a banda hivatalosan is megvált egykori vezéregyéniségétől és motorjától.

Amint látjuk, Barrett mindössze egyetlen albumon játszott,

de hatása felmérhetetlen. Távozása után a Floyd számai egy ideig nem tudtak olyan magasra jutni, mint Barrett-tel, viszont a zenekar nélkül ő sem ment semmire: készített két albumot, de egyik sem ért el semmit, ráadásul - bár ez személyes vélemény -- képtelen voltam végighallgatni őket. Lassú, nyávogós, ötlet és a PF első albumára jellemző erő nélküli, gyenge dalok vannak rajta.

A PF mindenesetre nem feledkezett meg arról, hogy indulásuk a világhír felé egyértelműen Barrett egyszemélyes érdemének fogható fel, hiszen a jogdíjakból mindig kifizették az egykori zenésztársnak járó pénzt, évtizedekkel a kiválása után is. Azt hiszem, Barrettnek ez jól is jött, mert édesanyja házának pincéjében elég kevés bevételre tehetett szert.

A végső búcsú után személyesen csupán egyszer találkoztak a PF tagjai Barrett-tel, éppen a róla szóló Shine on You Crazy Diamond felvétele közben egy elhízott, teljesen borotvált fejű és arcú (!) ember ült be a stúdióba. A társak sokáig nem ismerték fel, amikor pedig igen, nem akarták elhinni, hogy egykori barátjuk így néz ki, és mindannyian szinte sokkot kapva sírták el magukat. Barrett ezután soha nem kereste fel a bandát, és egész életében nem volt hajlandó beszélni egykori -- nem is sikertelen -- zenei karrierjéről.

Végül:

szó volt róla, hogy Ridley Scott producersége alatt életrajzi filmet készítenek Crazy Diamond címmel Barrettről. Bár a terv jelenleg tetszhalott állapotban van, elképzelhető, hogy láthatjuk még a mozikban. A fentiek alapján talán túlzás nélkül mondhatjuk: egy olyan ember életét ismerhetnénk meg belőle, akinél rövidebb idő alatt talán senki nem gyakorolt ilyen óriási hatást a rockzene történetére.