Alapvetően elmondhatóhogy akinek kisgyermeke van, az eleve megkülönböztetett elbánásban kíván részesülni, amennyiben ezt nem kapja meg, úgy hihetetlen arroganciával szerez érvényt vélt jogainak.Aki kisgyermekével a szupermarketben vásárol, az csak a legritkább esetben várja ki a sorát a húsos-és csemegéspultnál, és szinte mindenkor a gyorspénztárat választja púposan rakott (és gyerekkel megtetézett) bevásárlókocsijával. A legeslegritkább esetben ütközik ellenállásba, mert a gyerek jelenléte feljogosítja a társadalmi szabályok áthágására. Amennyiben valaki mégiscsak szót emel, azonnal maga mögé állítja a többséget, miközben szuggesztíven egy nyilvánvaló tényt ismételget, hogyaszongya: "gyerekkel vagyok". Ugyanakkor, ha elfoglalt, gyermektelen polgár az előírt tíz árucikk helyett tizenkét tétellel érkezik a gyorskasszához, mindenképpen felkészülhet epés megjegyzésekre és a pénztárosnő csípős kioktatására.
Vajon miért oly sürgős
a gyerekkel rendelkezők számára a vásárlás? Valószínűleg gyesen van a kedves anyuka, napjait a szappanoperák, etetés, pelenkázás és vásárlás szabta keretek közt éli, valamint a gyerekek többsége láthatóan kiválóan érzi magát a bevásárlókocsi számára kialakított majomtartó rekeszében, miközben a pénztárnál zsákmányolt csokoládét igyekszik egyenletesen elkenni saját ábrázatán, és a gyanútlan vásárlók kabátján. Fogzás esetén fokozott nyáltermeléssel is számolhatunk, s szinte minden életkorban jellemző a mögötte álló vásárló szakadatlan bámulása, az artikulátlan rikoltozás, esetleg az elszánt bömbölés.
A szülő(k) minden látható feszélyezettség nélkül gügyögnektüsténkednek, tisztogatnak és még a serdültebb (járni és kommunikálni képes) kisdedeket sem intik illemtudó viselkedésre (gondolok itt a "ne bámuld a nénit", "ne fogdosd a bácsi kabátját", "ne kérdezz ilyesmit a hölgytől" és a "halkabban, édes gyerekem" típusú, már-már elfelejtett mondatokra).
A járóképes gyermekek további kellemetlen kunsztjai közé tartozik, hogy a zsúfolt áruházakban kizárólag a leszűkebb, legforgalmasabb átjárókban állnak meg és onnan egy tapodtat sem mozdulnak. Szüleik általában nem figyelmeztetik őket, már csak azért sem, mert ők is gyakran hódolnak ennek a kedvtelésnek. A gyermekek továbbá szívesen nyargalnak fel-alá a szupermarket területén, vagy beleütközve a vásárlókba, vagy fékezésre kényszerítve őket, vagy pedig eltaknyolnak és fülhasogató bömbölésbe kezdenek, amelyre szinte minden esetben felcsendül az anya "Nemmegmontamhogy nerogangásszá? de neked hiábais beszélek, eeehallgass!" -monológja, amely azonban csak olaj a tűzre.
Külön csoportot jelentenek
az édesség, játék és egyéb holmik megszerzése reményében magukat földhöz verdeső, hisztériázó gyermekek, akiknek szülein legalább nyomokban felfedezhető a szégyen és röstelkedés, ám a gyermek megfékezésére irányuló módszereik többnyire hatástalannak bizonyulnak.
Nagyjából ugyanezek érvényeseka tömegközlekedési eszközökön tartózkodó gyermekekre és szüleikre is, a gyorspénztár-effektusnak itt természetesen az ülőhelyek megkaparintásáért vívott lélektani hadviselés felel meg. Távolsági buszjáratokon és vonatokon mindez kiegészül a "Mikor érünk már ooodaaa?", a "Piisiilniii keeell" és a "Mééér van a bácsinak csak egy lááába"-típusú kérdések cérnahangú, hangos és állandó ismételgetésével, az óvodában tanult dalok-versek és a Danubius-slágerek szakadatlan interpretálásával, a testvérek élet-halál küzdelmeivel, a táplálkozással, vagy annak makacs elutasításával és a testközelbe került utasok és poggyászuk megrugdalásával, bepiszkításával, zaklatásával. A szülők természetesen nem tesznek érdemi intézkedéseket ennek megakadályozására, esetleg elhangzik néhány jelzésszerű helyreutasítás, amelyet a megkínzott áldozatok részéről egy fogcsikorgatva eldarált "ugyan-ugyan, semmiség" követ. Mert ha nem, sőt, ha esetleg az utas kiáll emberi jogaiért, máris a társadalom perifériájára sodródik, mint afféle lélektelen szörnyeteg.
