Csütörtökön megnéztük Európa legnagyobb vízeséseit. Krimml-ben találhatók. Az utunkon nem először vettük hasznát a GPS-nek, de itt aztán nagyon. Egysávos, rétek közti utakon vitt bennünket szegény, mentségére legyen mondva, hogy azok az utak autópálya simaságúak voltak. Nem magyar autópálya, hanem mondjuk osztrák. Igaz, hogy vissza kellett tolatni, hogy elengedjek valaki, aki szembe jött, de egy táblánál kiderült, hogy megérte egyszer visszatolatni. Zell am See-nél ui. ki volt írva, hogy Bischofshofen
Na, odaértünk, vettünk 500 forintér’ jegyet, meg 2500-ért esernyőt, aztán hajrá. Egészen az első kanyarig hajráztunk, ott erős sivatagi ellenszél jött szembe, kicsit lelassultunk. A látvány azért nem rossz. Hmm. Európa legnagyobb vízesései, persze milyen lenne. Ilyen dőlésszögnél még a Kapos is impozáns látvány lenne. Ez azért valamivel bővebb vízhozamú, hajmosás egyébként ellenjavalt.
Sajnos a harmadik vízesést már nem volt erőnk megnézni. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy biztos olyan, mint a többi kettő volt. Biztos olyan is!!
Este koncert Renével a bárban. A koma igen jól gitározott és meglepően nagy hangterjedelemmel énekelt. Körbeadott egy listát, amin ilyesmik álltak: Schifoarn, meg I hob di akármi gsehen. Ezek osztrák dalok címei voltak, de fonetikusan. Érdekes volt, hogy Bernadett tolmácsként dolgozott, de SEMMIT nem értett abból, hogy René mit mondott. Szó szerint semmit. De nem csak mi voltunk bajban, mert egy német házaspár gyerekeinek is igencsak megnyúlt a fülük, amikor kérdezett tőlük valamit. Egyébként nem értették meg, a szülők válaszoltak helyettük. A furcsa az volt, hogy éneklés közben viszonylag érthetően beszélt, meg az, hogy egész tartózkodásunk alatt nem találkoztunk rajta kívül senkivel, aki ennyire iszonyatosan beszélt volna németül. Ja, és ismerte Bartók és Kodály nevét, ami plusz pont. Viszont nem tudta, ki az a Jose Feliciano, ami egy nagy mínusz a butafiúnak.
Pénteken leugrottunk Bischofshofenbe, mert volt ott valami lakberendezési bolt (és most megy a síugró-vb!), meg mert elegünk lett az egyhetes esőből, és Zell am See tavai már nem tudták megdobogtatni a szívünket. A bútorok drágák, némely kiegészítő viszont annyi, mint itthon, esetleg kevesebb (!). A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a boltban többször is ránk köszöntek, és egyébként is nagyon kedvesek voltak. Ez Ausztriában amúgy nem szokás, nem tudom miért.
Szóval vettünk ajándékokat, majd haza, elkezdtünk pakolni, úszó eb, és eldöntöttük, hogy Bécsben már nem állunk meg.
Szombaton kiköltöztünk, bár én még maradtam volna, de hát ez volt. Tízkor elindultunk, egyszer megálltunk út közben, mint kiderült, sikerült pontosan ugyanazt a megállót választani a kb. 50–60 közül, ahol már egy hete is pihentünk. Mellettünk egy németországi török vendégmunkás, három kisgyerek, asszony, meg egy ezüst színű Audi A6. Tehát nem csak Ausztriában élnek jobban az emberek egy fizetésből :-). Szépen lassan hazaértünk, bár a határon kicsit lelassultunk, mivel a Forma-1 miatt azt mondták, válasszuk a kisebb határátkelőt, és nem volt könnyű eljutni Pinkamindszentre. A Magyar Rádió mentségére legyen mondva, hogy már jó 200 kilométerre a határtól fogható a kosutközép, és az osztrák adókkal ellentétben nem csak annyit mondtak, hogy kerüljük el x és y átkelőt, hanem azt is megmondták, hogy merre menjünk. Nos, egy kocsi állt előttünk, az is csak azért, mert le kellett húzódnunk egy negyed órára, míg meglett a személyim és elénk jött a faszi.
Mit is lehetne írni összefoglalásként? Arra aligha kíváncsi bárki is, hogy hogyan éreztük magunkat stb., úgyhogy koncentráljunk inkább az összbenyomásra. Közhely volt, hogy Ausztria mennyivel szebb, mint Magyarország, majd közhely lett, hogy azért az elmúlt években följöttünk, és már nem az. A bevásárlóturizmus megszűnt, a kínálat már ugyanaz, így az ország tájai jelentik a fő vonzerőt, meg persze sok látványosság, amelyek első sorban Bécsbe koncentrálódnak.
Nos, ez nem így van. Ausztria sokkal szebb ország, mint Magyarország, és az is marad. Elkeserítő látni, hogy talán egy évszázad sem lenne elég ahhoz, hogy felzárkózhassunk egy olyan országhoz, ahonnan a második világháború után hozzánk menekültek az emberek (!!), mert annyira lepusztították, hogy úgy gondolták, ennél még Magyarország is előbb felépül. Hát, elmentek mellettünk. És ami a legrosszabb: ahogyan járunk-kelünk, előbb-utóbb belátjuk, hogy nem minden pénz kérdése, sőt…
Az utak a legkisebb falu utolsó utcáján is biliárdasztal jellegűek, a leglehetetlenebb helyeken is gondozott fákkal és nyírt utakkal találkozunk. Egyetlen omladozó vakolatot nem láttunk, de még elhanyagolt pajtát sem. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy olyan vidéken voltunk, ahol iszonyatos fagyok vannak, akár több méteres hó is előfordulhat télen. A porták mindenütt gondozottak, és ez nem pénz kérdése, hanem mentalitásé.
Vasárnap zárva az üzletek, természetesen, mondanám, de ez sajnos Magyarországon már a múlté, sőt, ha azzal kampányolnék 2010-ben, hogy visszaállítom a vasárnapi kötelező munkaszünetet, nem tudom, lehetne-e ezzel egyetlen szavazatot is szerezni. Az árak nem magasak, ottani fizetéshez semmiképpen sem, úgy látszik, nem feltétlenül érdeke a cégeknek/embereknek, hogy egy nyáron vagy télen, vagy egy hét alatt szénné keressék magukat a vásárlókon.
Nagyon meglepőnek találtuk, hogy Magyarországgal ellentétben az utcák nincsenek tele. Arra gondolna az egyszerű halandó, hogy ha Magyarorciból is húznak el a cégek Kínába, akkor mennyivel inkább Ausztriából – és így az utcák tele lesznek lófráló munkanélküliekkel, vagy ki tudja. Hát nem. Az utcákon nincs tömeg (van pár bizonyíték erejű képem, de nem teszem fel, mert semmi lényeges nincs rajtuk, csak a „kihaltság” látszana), a tömegközlekedés is ritkán jár nap közben, és ott sincsenek dugig a járatok. Akár Salzburgban, akár egy kisebb városban nézel körül, szinte kizárólag turistát látni (ezt a ruházatból és az anyanyelvből állapítottam meg, meg a kocsik rendszámából – mielőtt valaki belémkötne), és igen kevés embert, akik talán valamilyen dolgukat intézik. Mi Salzburg belvárosában sétáltunk és Bernadett megkérdezte, hogy jó helyen vagyunk-e, mert azt hitte, hogy eltévedtünk, mert kb. tíz perc alatt kb. 20 embert láttunk az utcán, ahol mentünk. Kéretik tenni egy kísérletet mondjuk Pécsett, ami hasonló nagyságú város.
Hogy hogyan lehet az, hogy a finoman szólva is magasabb bérek országából nem menekülnek el a cégek? Vagy, ha igen, akkor miből élnek az emberek? Nem tudom, ezt talán valami hozzáértő ember meg tudja magyarázni, és jó is lenne, ha megmagyarázná, mert szerintem ez igen fontos probléma, és szeretném ismerni a hátterét. Szóval a ligő-lógó emberek, akikkel Pesten dugig tele vannak az utcák nyáron és télen, reggel és délben és délután, ott ismeretlenek.
Mint arról már esett szó, sok minden mentalitás kérdése. Az osztrák ember tapasztalatunk szerint nem udvarias fajta. Ha elsőbbséget adsz neki vagy segítesz, nem köszöni meg. A boltban nem szeretik látványosan a vendégeket, bár bunkónak sem mondanám őket, egyszerűen munkájukat végző embereknek tűnnek – ami nagyon furcsa, és nem is tetszett.
De ha már mentalitás: nincsenek graffittik, semmilyen firkálmányok sem. A szemét az utcán ismeretlen dolog, nem különben a kutyaszar. Lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de hiányzik a deviancia, nem látsz köcsög, borotvált fejű bugrisokat Mercedes-szel rohangálni, nem szól a kocsiból a tucc-tucc zene, stb. Az egész ország úgy tűnt, mintha sokkal normálisabb emberek élnének ott – ami valószínűleg nem igaz, de akkor is úgy tűnt.
Az emberek nem igénytelenek, rendben vannak a házaik, a ruhájuk, meg az autójuk. Míg nálunk a kis faluhoz hozzá tartozik a kerítésre támaszkodó otthonkás néni, meg a fogatlan bácsi a 40 éves biciklin, ott ilyen nincs, a legkisebb faluban sem tudod eldönteni, hogy ez Bécs külső része, vagy egy határ menti falu Burgenlandban.
Ha már itt tartunk: az igazi sokk rögtön akkor éri az embert, amikor Ausztria határát átlépi. Annyira hozzászoktunk ahhoz, ami ott kint természetes is (tisztaság, igényesség stb.), hogy amikor átértünk… A jó utat mintha elvágták volna, kátyúk, gondozatlanság, pusztuló kis falvak (és akkor odaát miért nem??? És ne jöjjön senki az agglomeráció dumával, Körmendtől negyed órára voltunk!).
Szóval egy évszázad – körülbelül annyi kellene, hogy olyan szép legyen minden, mint ott. Elég elkeserítő. És amikor hazajössz, arra gondolsz, hogy miért nem oda születtem. Ott jobban érezném magam. Ahogyan én csak szeretnék élni, ott ők úgy élnek. Nem csak anyagi értelemben. De ha nálunk is sokan gondolják így, akkor miért nem változik itthon is valami? Ha tízmillió embernek tetszik az ott, akkor miért nem élünk mi is úgy? Hiszen sok minden csak rajtunk múlik. Sajnos egy darabka Ausztriát nem lehetett hazahozni, pedig ha mindenki hozna egy kicsit, sokkal jobb lenne itthon.
