Pósalaki bácsi is megmondta: ugorgyunk. Nem mondok nagy újdonságot, ha azt állítom, a Pink Floyd története nem ért véget Syd Barrett kiválásával. Hmm... ez egy alulfogalmazott mondat volt :-)Tehát. Barrettet ugyebár kitették a zenekarból, amikor egy koncertre menve már út közben (!) úgy döntöttek, hogy mégsem mennek el Sydért. Azt hiszem, hogy ez teljesen érthető. Noha a PF oldalán a nyitólapon csupán egy Syd emlékét megörökítő mondat szerepel, el kell, hogy ismerjük, akkor a tagoknak tényleg nem volt más választásuk. Minek vittek volna magukkal egy olyan zenészt, aki semmilyen formában nem tudta már szolgálni a zenekart, sem dalokat nem írt, sem zenélni nem tudott? Azt is mondhatnánk, Barrett saját magát rúgta ki a bandából.
Az első évek Syd után
Merre tovább?
A félelmetes tempóban dolgozó zenekar 1969-ban két albumot is kiadott, az egyik a More című film zenéje, a másik az Ummagumma. Mire utaltam az alfejezet címével? Aki meghallgatta az Ummagummát, az tökéletesen érteni fogja. A More-t nem írom, mert lényegében beszerezhetetlen, persze le lehet tölteni, de csak őrülteknek való, míg az Ummagumma egy — majdnem azt írtam, hogy jól hallgatható album, tejóég. Az első résszel ne foglalkozzunk, a lényeg a második lemez, a tulajdonképpeni Ummagumma. A lemez a zenekar tagjainak ízlés, lelki és kitudjamilyen világát tükrözi teljes valójában. Ugyanis mind a négyen elkövettek egy-egy felvételt (illetve Roger Waters kettőt — erre ekkor még senki sem figyelt fel, pedig...). Magyarul: kaptak kb. tíz percet, hogy azt csináljanak, amit akarnak. És ennek az lett az eredménye, hogy ha valaki meghallgatja ezt az albumot, rögtön tudni fogja, milyen ellentétek, különbségek voltak a tagok közt. Hát akkor lássuk:
1. Sysyphus Richard Wrighttól. Nem gyenge. Pszichedelikus zene? Nem! Pszichonak elmegy, de zenének??
2. Grantchester Meadows és egy barokkos című opus: Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict Roger Waterstől. Az első oké, a második nem zene. A cím vége egyébként fogalmam sincs, hogy mit jelent. Nyilván (? A PF-nál mondjuk ez az a szó, amit tilos lenne leírni) nem arról van szó, hogy az állatok egy pikt törzsbe tartozó bennszülöttel együtt vésnek valamit. De lehet, hogy mégis? Ugyanis a szövegben skót akcentussal nyomnak valami dumát. Pszichedelikus rock, no…
3 és 4. The Narrow Way, és The Grand Vizier’s Garden Party. A számok alighanem véletlenül kerültek az album végére, pedig ezek már mintha átvezetést jelentenének egy másik PF világába. Nem mintha hiányozna az őrület belőlük, de ezek már egy egészen másmilyen Floyd képét villantják fel, olyasmit, amit azóta PF-nak hívunk. De ez még messze van.
Szóval merre tovább?
Mint hallhatjuk, az albumon élesen elválnak az addig együtt előforduló elemek. Az első albumokon a klasszikus rockzeneszerzés szabályai szerint megírt számok voltak, persze Barrett hihetetlen ötletességgel kitalált effektjeivel. Keveredett a zenében az elborultság és a szabályosság. Ez az album teljesen elüt a megelőzőektől. A számok nem egyesítenek, hanem szeparálva mutatják be a PF zenéjét felépítő elemeket. És azt kell mondanom, hogy az album méltán lett híres, de ha csak ezt írták volna meg, a PF — teljes bizonyossággal merem állítani — egy nulla ismertséggel rendelkező zenekar lenne. Mi persze már tudjuk, hogy mi lett a történet vége, de a korabeli hallgatók és rajongók alighanem ambivalens érzésekkel viszonyultak ehhez az albumhoz. A programzene több évszázados hagyományokra megy vissza, és a PF is csinált ilyen albumokat, ez viszont a totális anti-programzene. Semmi összetartóerő, semmi koncepció. Egyenesen olyan, mintha törekedtek volna arra, hogy megmutassák, milyen elemek keveredéséből jöttek ki a megelőző albumok. Totális pszicho, és ugyanakkor kellemes, háttérzenének is hallgatható darabok. A zenekar tagjairól mintha bilincset vettek volna le. Nehéz megfogalmazni, mit is akarok mondani, talán egy kémiai hasonlat jól jön: olyan ez az album, mint a vízbontás oxigénre és hidrogénre. A két anyag két gáz, sem egymáshoz, sem az elegyükhöz semmi hasonlóságot nem mutatnak, de elegyíthetők és stabil vízmolekulát alkotnak. De a PF-nál persze az elemek azért felismerhetők a korábbi albumokon.
Egyfajta aha-élményben lehet részünk ha ezt hallgatjuk. Ja, szóval ilyen erők csapnak össze egy album készítésekor? Hűha, ebből kell kompromisszumot kihozni? Tehát minden album arany középút volt? Mit lehet szólni egy ilyen lemezhez? Ó, bárcsak erre mennének tovább — illetve ó, bárcsak arra mennének tovább. A More és az 1970-es Zabriskie Point persze már megmutatta az utat, amin járni fognak, de azt hiszem, a rock történelmében egyedülálló album az Ummagumma, hiszen olyan, mintha egy zenekar tagjainak legmélyebb titkait rejtő naplóba olvashatnánk bele.
Atom Heart Mother
A PF erre ment tovább, és úgy látszik, jól választottak. Az Atom Heart Mother nem nevezhető mesterműnek, Waters szerint egy rakás szemét. Talán senki sem tudja, hogyan lehetett Angliában 1. helyezett. De így esett. Az Atom Heart Mother az első olyan album, amelyen már jól felismerhetők a későbbi PF jegyek. Természetesen megvannak a régi meghökkentések, az eszement effektek és számcímek, de már megjelenik „a” PF-ra jellemző stílus, hmm, talán a Largo szó lenne a megfelelő. Erről az albumról azonban, mivel vízválasztónak tekinthető, legalább olyan hosszan kell írni, mint a fentiekről, így maradjon a tárgyalás a jövő alkalomra.
