Horror vacui helyett vacuum horrorisHogy az elején kezdjem, életem első horrorja - és ez nem vicc, utána nem mertem egyedül aludni - a jóindulatú szülői rábeszélés ellenére Technicolorban és Dolbyval megtekintett Szellemirtók kettő volt, a puncspudingos fürdővel, meg a zseblámpaszemű emberkével. Egyébként azért ez volt az első, mert egy szegedi délutánon, amikor 16:00 körül (!) a Forrás Hotel minimozijában a Múmia átka, vagy valami hasonló gagyizmus próbált iskolát teremteni, inkább elmentem a szobába, hogy ne kelljen nézni. Emlékszem, hogy szegény Horváth Árpi is beszélt valami ilyesmiről egyik tiszta pillanatában - meg akart nézni egy filmet a HBO-n, de képtelen volt rá, mert már a főcím annyira durvára sikerült, hogy inkább remegő kézzel kapcsolta ki a tévét.
Érdekes módon
:-) elkerültek a hrok ezen korai élményem után, a tévében nem adtak, moziba nem jártam, csak hallottam, hogy a többiek mesélték, hogy a Ragyogás, meg a Mirror (ha jól emlékszem) meg egyebek mekkora királyságok. A gimnáziumban talán egyetlen filmre emlékszem, amit akkor (akkor!) hrnak neveztem volna, a Valami című Carpenter-Kurt Russel filmre. (matka! Das Ding :-) Úgyhogy el kellett jönnie annak az időnek, amikor megtértem, és elkezdtem keresni a hrokat, azonban némileg frusztrálva érzem magam.
Voltak régiek, mint a Ragyogás, Carrie, újak, mint a Kör, vagy a Grudge, és ezeknek japán eredetijei, újra a Valami, aztán A szem, a Titkok kulcsa - szóval mély merítés volt. A végkövetkeztetés: értetlenség.
Hogyan lehet az, hogy valaha nem tudtam megnézni egy ilyen filmet, mert féltem tőle? Hogyan lehet, hogy a Ragyogás "fú-de-durva-fürdőkádas-nem-mert-egyedül-fürödni-a-forgatás-után-a-színésznő" jelenete még csak finom borzongást sem jelentett?
Azt hiszem, elegem van már abbólhogy tudom, ha a főszereplőt hátulról mutatják, ahogyan megfordul, akkor valami undorítót fog látni. Elegem van abból, hogy minden idióta filmben úgy mennek be a szobába, ahol nyilván valami rondaság van, hogy egy szál pólóban telibe magukra nyitják az ajtót, ahelyett, hogy egy jólirányzott kézigránáttal beköszönnének. Elegem van a tracheájukkal sikoltozó pókokból, a vinnyogó hangyákból, polipokból és ki tudja miből. És abból a primitív, tizenkét év fölött már csak csak gúnyos mosolyra érdemes befejezéstől, amikor a kispolip, kishangya, kiskutyafasza túléli az atomcsapást is, és vár egy mentőben, a csatornában, stb, stb.
Ha nagyon gagyi valami
persze, hogy nézhetetlen szar lesz belőle, de azért tegyük hozzá, hogy mostanában az ellenkező végletbe esünk - minden hr átfordul Columboba egy idő után, mert valami megfejtésre váró titok van a háttérben. Miért nem lehet egy olyan filmet csinálni, ahol nincs mit megfejteni, ahol csak borzadni lehet. A régi görög drámák mindegyike ilyen volt (gondoljunk a csúcsra, Oidipuszra - ott volt mit megfejteni? és akkor győzött a király?), ma nem tudnak írni egy normális forgatókönyvet, ahol csak úgy megtörténnek a dolgok? Még talán a csúnya arccal és még csúnyább szúró-lövő-vágó apparátokkal szaladgáló gyilkosok a legjobbak - sajnos az ő esetükben is tudjuk, hogy ki ellen harcolunk, és ez sokat levon a film értékéből.
Ha megkérdezné valaki, hogy akkor most tulajdonképpen mi kellene, azt válaszolnám, mint az előbb: ne tudjuk, hogy mi történik, ne tudjuk, hogy ki ellen küzdünk, ne lehessen legyőzni a szörnyet, mert akkor már csak szimpla ijesztgetés az egész film, de még ilyen primkóság sincs, mert arra magát valamire tartó rendező nem vetemedik, hogy hirtelen vágásokból állítson össze egy primitív filmet - pedig azon legalább tényleg kilesne hátul a csokinyúl.
Tud valaki ajánlani valamit?
