Ha valaki manapság jó rajzfilmet akar nézni, alighanem a régi jelszóval megy a legtöbbre: Drang nach Osten. Miről is van szó? Walt Disney apánk amerikai cukorrajzfilmjeitől már egy ideje fáj a hátam. A filmelőzetesekben, ha leveszed a hangot, nem lehet tudni, hogy kiről van szó, Mózesről, Dávidról, Pocahontasról vagy Aladdinról. Szólni kéne a rajzolóknak, hogy nem mindig ugyanazt az enyhén szögletes állú, nagyszemű és fekete, lobogó hajjal rendelkező macsót [Pocahontas :)] kellene a vászonra vinni. De éppenséggel az állatos filmekre is igaz ugyanez – akár hal, akár oroszlán, vagy kutya, vagy őz, vagy akár amőba is lehetne. Ember vagy állat: ugyanaz a gagyi, enyhén szomorkás tekintet, olyan, mint a lúzer fűzfapoéta gitárosoké a gimnazista tábortűz mellett - a meseszövés pedig illeszkedik a külcsínhez.
Számomra a Shrek
nem csupán durvajó poénjai miatt volt felüdülés, hanem a figurák kinézete miatt is. Hálistennek Shrek nem szép, a szamár szőrös és asszimetrikus és kicsit sem aranyos.
De sajnos a Disneyzmustól nem akarnak elszakadni ők sem, és még véletlenül sem szabad úgy értékelnünk a Shreket, mint kritikát. A második rész megírásának puszta ténye már nagyon emlékeztet a kasszasiker lett, csináljunk még egyet receptre, és a történetszövés amerikában megszokott sablonjait sem kell nagyítóval keresnünk.
Hát akkor mit nézzünk? - Nézzünk japán rajzfilmeket!
Tapasztalatom mondatja velem, hogy keleti testvéreink (copyright by Grespik László :D) tudnak valamit. Teljesen függetlenek amerikától, rajzfilmjeik szinte kizárólag saját kultúrájukból merítenek, akár a történetek fő száláról, akár aprócska mellékszereplőkről van szó. A történetszövés elsőre sokszor átláthatatlan, vagy inkább érthetetlen, mert annyira hozzászoktunk a saját meséinkhez, amelyek kerek egészek, egy főszereplő egy története, egy központi motívummal. Megnyugtató utazás, amelyben valahonnan elindulunk és el is jutunk valahová, a jó elnyeri jutalmát, a rossz büntetését és helyreáll a világ rendje.
A japán mester
Mijazaki Hajao (csakazért is így írva) már néhány évtizede készít kiváló rajzfilmeket, de hozzánk szinte alig néhány jut el. Csihiro szellemországban és a Vándoró palota csupán kettő a nagyszerő rajzfilmtermésbol, de utóbbin már jól látszik hogy miről beszéltem. Ember legyen a talpán, aki első látásra megérti, hogy miről is van szó a filmben. Többközpontú mese, egymástól teljesen eltérő, összefüggés nélküli szálakkal – amin viszont csak mi, európaiak akadunk fenn. Mijazaki maga is kifejtette egyszer egy újságírói kérdésre, hogy nyugati szemmel nézve fimjei bonyolultak, belső kohézió nélkülinek tunhetnek, de hát nem nyugati embereknek készült.
Mijazaki Hajao (csakazért is így írva) már néhány évtizede készít kiváló rajzfilmeket, de hozzánk szinte alig néhány jut el. Csihiro szellemországban és a Vándoró palota csupán kettő a nagyszerő rajzfilmtermésbol, de utóbbin már jól látszik hogy miről beszéltem. Ember legyen a talpán, aki első látásra megérti, hogy miről is van szó a filmben. Többközpontú mese, egymástól teljesen eltérő, összefüggés nélküli szálakkal – amin viszont csak mi, európaiak akadunk fenn. Mijazaki maga is kifejtette egyszer egy újságírói kérdésre, hogy nyugati szemmel nézve fimjei bonyolultak, belső kohézió nélkülinek tunhetnek, de hát nem nyugati embereknek készült.
Aki látta a Vándorló palotát, bizonyára érti, miről van szó. A főszereplő személyének változása vagy legalábbis a hangsúlyok folyamatos tologatása; megválaszolatlan problémák felvillantása; a semmibol jövő szereplők, akiknek hátterére azért igencsak kíváncsiak lennénk; hosszú folyamatok utolsó lépésének bemutatása, az előzményeket szigorúan kizárva – ezek teszik a japán rajzfilmeket állandóan feszültségteljessé, és ugyanakkor nehezen emészthetővé. Sablonszöveg, hogy gondolkodásra késztetik a nézőt, de ez itt tényleg igaz. Ha nem használod a fejed, azt mondod, ez egy gyenge rajzfilm. Ha hajlandó vagy többször is végignézni, kiderül, hogy mindenre megtalálod a választ valahol (ha nem, annak is megvan az oka: miért kellene mindig mindent tudnunk, mindig mindenre választ kapnunk? érdekes és egy mesétől nehezen elfogadható gondolat...), és sokadik nézésre végre a gondolat mögötti szépséget is láthatod, mert már nem arra kell koncentrálnod, hogy felfoghasd, miről szól a film.
Különösen "zavaró"
olyan elemek beépítése, amelyek akár maguk egy egész rajzfilm témáját képezhetnék; a japán filmesek nem sajnálják ötleteiket, két kézzel szórják a jobbnál jobb témákat, amelyekbol nyugaton egész rajzfilmeket készítenének. A Vándorló palota megszámlálhatatlan kérdést és megválaszolatlan problémát vet fel. Miért folyik a háború? Ki a Puszta földek boszorkánya? Miért átkozza meg Sophiet? Miért nem harcol a sorsa ellen a lány? És még ki tudja, mi minden.
Külön erősség, hog a japán rajzfilmek soha nem a gyerekeknek szólnak. Ennek legegyértelműbb bizonyítéka, hogy a filmek halottakat és halált ábrázolnak, amely gyerekfilmben teljesen elképzelhetetlen (ne feledjük akár a Harry Pottert, amely mostani részével szintén egyértelműen kilépett a gyerekfilmek sorából). És sokszor reflektálnak olyan kérdésekre, melyek egy gyerek számára érthetetlenek. A Steamboy a gépesítés jó vagy rossz mivoltával foglalkozik, a Vándorló palota háborús részei tiltakozások Irak megtámadása ellen (ezt a rendező mondja, nem én), a Mononoke hercegnő pedig az ember és a természet, illetve környezete kapcsolatáról szól. A problémák persze régiek, és már számtalanszor foglalkoztak velük, ezért ne várjunk revelációt a rajzfilmektől – de ha el akarunk szakadni az unalomig ismert alakoktól, a gagyitól, a bociszemektol és ehelyett érdekes kalandra, sosem látott figurákra és arra vágyunk, hogy felnőttként ne csak a poénok miatt tudjunk élvezni egy mesét, forduljunk nyugodtan Kelet felé.
