Gonzónak lenni tulajdonképpen jó.Gonzónak lenni kellemes, kényelmes, kockázatmentes és rengeteg más gonzóval alakíthatunk ki szenvedélyes egyetértésen alapuló meleg, baráti, már-már testvéri viszonyt. Gonzónak lenni azt jelenti, hogy a világ izgalmas és kalandos hely, hiszen a legkisebb változás vagy eltérés, különbözőség vagy feltűnés is kifordíthatja a sarkából az életünket, de a délelőttöt mindenképpen. Számtalan lehetőséget tartogat számunkra a piac, a szupermarket, a tömegközlekedés, a villanyrendőr, a hógolyózó óvodások, a piercingek és természetesen a tévé, különös tekintettel a talkshowkra, az esti híradókra és minden gonzó vallásos áhítattal követett műsorára, a Fókuszra. Elöljáróban a gonzó életérzésről írunk.
No, de mindenekelőtt: mi, vagy ki is az a gonzó valójában?
Nos, a gonzóság kortól, nemtől teljesen független világnézet, vagy életforma. Mégis, hogy így elsőre megkönnyítsem a nyájas olvasó dolgát, vegyünk egy teljesen tipikus alapgonzót, egy dél-dunántúli kisváros kertes házában élő hatvannyolc éves férfit. Neve legyen Kerekes József, azaz Józsi bácsi/bátyám. Józsi bácsi közepes termetű, kissé már megroggyant, de még mindig fürge, ha a szükség úgy hozza. Pocakja tagadhatatlanul van, ám még nem buggyan rá a nadrágra. Józsi bácsi nyári viselete az esetek nagy többségében meghitt, bolyhos, bokánál harmonikázó öltönynadrág, atlétatrikó, nadrágtartó vagy nadrágszíj, valamint műbőr szandál, műszálas, bordó-szürke zoknival. Egy kis borosta a napbarnította arcon, szellős kalap vagy surda-sapka. Józsi bácsi még saját fogait használja, de már nem mindet: meglehetős hiányosságok mutatkoznak úgy a felső, mint az alsó állkapocsban, szerencsére Józsi bácsi nem szereti a szotyolát, azt csak a jampecok esznek.
Józsi bácsi
most a kis ház ajtajában áll és nézi a tyúkól kerítését. A nadrág zsebéből gyűrött pakli piros szimfóniát vesz elő, rágyújt - gyufával - majd a gyufaszálat gondosan visszateszi a dobozba. Nem hamarkodja el a dolgot, nagyot szippant, megvakarja a fejét, a kalap félrecsúszik, felfedve a kopasz fejtetőt, aztán visszabillenti és nézi tovább a kerítést. Ki kéne javítani. Igaz tyúkok nincsenek már tíz éve, de sose lehet azt tudni, ha egyszer csak lesznek, a kerítés meg kidől-bedől - rossz még rágondolni is. Józsi bácsi idestova két hónapja fontolgatja a kerítés-dolgot, de ma jött el a napja, hogy tegyen valamit az ügy érdekében. Elszántan szusszant, a csikket elnyomja a tornácon e célra rendszeresített löncshúsos konzervdobozban, a kalapot felakasztja és felveszi a svájcisapkát. Irány a fészer. A fészerben egy élet során felhalmozódott kacatok, egy részük pedáns rendben, az apróbb holmik, csavarok, szegek levágott Bip és Tip mosogatószeres flakonokban, Maci kávés papírhengerekben (a fiatalok kérdezzék csak meg aput-anyut!), a holmik más része viszont, különösen a sarkokban ötletszerű halmokban van, valamint a résekbe bedugdosva és a szögekre akasztva, nyalábokban és füzérekben. Többek közt itt van Józsi bácsi minden szandálja, amit a második világháború óta viselt, Centrumos reklámszatyorban, apropó, reklámszatyor! Az a hatalmas tömegű reklámszatyor, ami már kiszorult a házból, itt van elhelyezve, Rózsi néni szabadalomra méltó módszere szerint kimosva, kiszárítva, feltekerve és begyömöszölve egy hatalmas díszpéldányba (Naschmarkt, Wien).
A régi konyhakredencből aztán előkerül a kalapács, a harapófogó, a laposfogó és egy tekercs drót a szegről, ami ugyan rozsdás és girbegurba, lévén a harminc éve felújított óvoda építési területéről reciklálva, de a célnak megfelel.
Ó, jaj! Nincsen U-szeg!
Józsi bácsi átvizsgálja a fészert, megtalálja a cserkészjelvényét, zsebre dugja, hogy majd a házban kifényesíti. U-szeg sehol. Persze eközben folyamatosan kommentál, motyog és mondogalódik, különös tekintettel Rózsi nénire, aki biztos elhányta valahová az U-szeget, a vejére, aki mindig kineveti, amiért mindent elrak, bezzeg amikor eltörött a hűtővíz csöve, milyen jól jött az a kis tömlő, ugye! De U-szeg sehol. Pedig határozottan emlékszik, ott vollt abban a fekete-barna műbőrháromszögekből összevarrt szatyorban, becsomagolva újságpapírba, meg abban volt a csemegekukorica magja is, amit még a Tibiéktől kapott kipróbálni, meg a nyerskulcsok is. Ott volt felakasztva a ketteslétra tetejére, de most nincs ott. Rejtély. Még a gondosan összekötegelt Ezermester-évfolyamok (1962-1988) mögé se csúszott be. Józsi bácsi kilép a fészerből, az ajtót gondosan bezárja, tekintetében elszánt tűz gyúl ki. A konyhában felakasztja a kulcsot a konyhaasztal fölötti Szabad Föld-falinaptárt rögzítő bal felső szögre, az asztal sarkán álló alumíniumtálcáról felveszi a poharát (Hajdúszoboszlói emlék, bár a felirat már lekopott, a pohár pedig erősen vízköves), szódát tölt, kiissza, pohár vissza a tálcára. Leveszi a fogasról kávébarna, rövid ujjú trevira ingét, belebújik, nadrágtartót visszapattintja, aztán kalapot fel, tárca a zsákszatyorba, zsákszatyor a Csepel kerékpár kormányára, irány a kapu, kicselezi a lelkes korcsot (nemmészvissza!) aztán komótosan felül a kerékpárra és elindul. Lassan halad, hogy ismerőseivel szót válthasson, anélkül hogy meg kellene állnia, közben szemügyre veszi a házak, kertek, kapuk és autók állapotát, majd mielőtt ráfordulna a kétsávos útra, megáll, hogy kifújja magát és hogy elpanaszolja az utca végén lakó Jenőnek, felháborító, hogy nincs az egész városrészben egy vas-műszaki bolt.
Nos, e kis életkép alapján máris azonosíthatunk néhány tipikus gonzóvonást.
A gonzó rendszerez, raktároz, gyűjtöget. A gonzó szokásai megrögzöttek, már-már szertartásosak. A gonzó mindenkor az esztétikum elé helyezi a (vélt) praktikumot, az esztétikum iránti igényeit műtárgyak vásárlásában és sajátkezű előállításában éli ki.
A következő fejezetekben hosszú utazásra invitálom az olvasót térben és időben. Megismerhetjük a gonzóság kultúrtörténetét, a faj kialakulását, a különféle gonzókat, a gonzó filozófiát, végezetül pedig találkozhatunk híres gonzókkal és műveikkel.
Kalandra fel!
Kelta
